Franciaországban szeptembertől érvénybe lépett az a törvény, mely alapján bűncselekménynek minősül, ha valaki utánunk fütyül az utcán vagy szexista beszólásokkal illet. A helyszínen akár 750 eurós pénzbírságot is kiszabhatnak arra, akit tetten érnek, a fizikai zaklatás pedig ennél még nagyobb büntetést is vonhat maga után. (Forrás: HVG)

A mai este folyamán egy szimfonikus koncerten vettem részt, ahol a társadalom által rám kényszerített elvárások miatt a megfelelő öltözetben jelentem meg: visszafogott felső, pulcsi, szoknya és magas sarkú bokacsizma. Tél lévén egy vastag kabátot és egy kötött sálat is magamra kanyarítottam az épületből kilépve, így inkább éreztem magam egy Michelin-babához hasonló figurának, mintsem nőnek. De úgy látszik, hogy az a társadalom, ami ránk kényszerítette a fent leírt elvárást, megérett a pusztulásra. Fogvacogósan szálltam fel a buszra, ahol is három, már nem éppen szomjas pasas társalgott. Lehetőségeimhez mérten messze ültem le tőlük, viszont leszállásnál csak azt az ajtót tudtam használni, ami mellett ők vertek tanyát. Így történhetett meg az, hogy jó fél percen keresztül hallgathattam, "mennyire csinos kislány" vagyok és "milyen gyönyörűek a lábaim". A Michelin-baba érzéshez most már egy erős undor is társult. Amilyen gyorsan csak tudtam leszálltam a buszról és a körülbelül hatvan méterre lévő épület felé vettem az irányt, amiben lakom.

Megpróbáltatásim itt még nem értek véget, ugyanis a járdán haladva felfigyeltem rá, hogy jó öt méterre mögöttem az utca közepén egy pasas követett (járásából ítélve ő is jól érezte magát), aki miután rájött, hogy bizony én az első kivilágított épületbe be fogok menni, sarkon fordult és egy "büdös r....c" köszönéssel elindult arra, ahonnan jött.

Szerintem nem kell levezetnem, mi a párhuzam az első bekezdésem és a ma tapasztalt élményeim között. A magyarországi törvényi szabályozásba most inkább nem mennék bele, mert akkor túlságosan hosszú lenne ez a bejegyzés, viszont azt nagyon remélem, hogy az ilyen emberek egyszer az életükben átélik majd azt, hogy éjjel egy benga állat fogja hazakísérni őket kéretlenül. Mert van különbség bókolás és szexuális zaklatás között...

„ A szabadság oly ritkán kél,

S egyet csak akkor dobban,

Mikor egy élet véget ér,

Hogy mutassa, még ott van.”

/Thomas Moore/

A jéghideg tőr a torkomnak feszült, miközben jobb keze – mely forró volt és nedves – görcsösen szorította a kés alatti nyakrészt. Arcát nem láthattam, hiszen mögöttem állt, de tarkómon éreztem meleg leheletét. Gyorsan vette a levegőt és a tőrt szorító keze néha megremegett. Egy ilyen alkalommal erősebben nyomta az éles tárgyat a nyakamnak, és éreztem, ahogy a rajta ejtett sebből szivárogni kezd a vér.

A sötét teremben rajtunk kívül senki más nem volt, és egy lélek sem járt már ilyenkor a hotel földszintjén. Semmi reményem, hogy valaki besétál ide és észrevesz. Legfeljebb holnap dél körül jön majd a takarítószemélyzet, hogy rendet tegyen, és akkor fogják megtalálni a már kihűlt testemet.

Hiába próbáltam meg kiszabadulni szorításából, tudtam az első próbálkozásom után, hogy lehetetlen. Éberebb volt, mint azt elvártam volna egy ilyen lénytől és erősebb, mint hittem.

Tudtam, hogy pillanatokon belül meghalok, de nem féltem…

…csak feszülten vártam, hogy gyönyörű gyilkosom meghúzza a tőrt, és mindennek vége legyen.

Egyáltalán nem félt. Hallottam a szívverését és a lélegzetvételét is: lassú volt, monoton, egyhangú és nyugodt. Ezen meglepődtem és elgondolkoztam: miért? A legtöbb ember kétségbeesetten markolta a kezemet, mikor a skilmert a nyakukhoz szorítottam, de ő még csak meg sem remegett. Miért nem fél? Talán tudja, hogy ez a sorsa, ez rendeltetett neki?

Kezei ernyedten lógtak az oldala mellett, fejét viszont büszkén felszegte.

Annyiszor tettem már meg, hogy szinte rutinból gyilkoltam. Egyetlen jól irányított vágás és nem szenved tovább.

Most viszont görcsösen szorítottam remegő bal kezemben a tőrt és másik kezemmel jéghidegnek éreztem a bőrét…

…és vártam. Vártam, hátha nem őt kell megölnöm! Vártam, hátha valaki bejön és meghiúsítja a tervemet! Vártam, hogy felébredek és kiderül: mindez csak egy rossz álom!

Haboztam, mert tudtam, hogy mit kell tennem, a kezem mégsem cselekedett.

És akkor elkövettem a legnagyobb hibát…

„Minden változásban, még a legvágyottabban is melankólia rejlik.

Mivel amit magunk mögött hagyunk, a lényünk egy része.

Meg kell halnunk egy életünkben ahhoz, hogy beléphessünk egy újba.”

 /Anatole France/

A világban két erő munkálkodik. Jó és rossz. Démonok és angyalok. Isten és Ördög. Vagy hívd, aminek akarod…

  A két hatalom minden egyes pillanatban egyensúlyban van.

  Ez a rend szinte évezredek óta fennáll és a közeljövőben sem fog megváltozni.

  Nincs ez másként a Földön sem.

  Az emberek megszületnek, élik az életüket, majd meghalnak. Életüknek megfelelően a kiérdemelt helyre jutnak.

  Ez az élet természetes körforgása. Vagy valami ilyesmi…

  De mi van akkor, ha ez a rend felborul? Ha a Halál nem pontosan dolgozik, és hiba csúszik a számításba? Ha az egyensúly megbillen az egyik vagy akár a másik erő javára?

  A laikusok most biztosan olyan szavakkal dobálóznak, hogy világvége, az emberiség pusztulása és ehhez hasonlók.

  Én pedig azt mondom: delehanok.

  A nevem Kathleen. Kathleen Abigail Dylan Von Wylett. A napsütötte Los Angelesben születtem 1912-ben.

  Gyors fejszámolás után az életkoromra vonatkozó szám százötöt fog mutatni. Tehát az első gondolata az embernek ilyenkor egy összeaszott, fogatlan, ősz hajú öreg nénike, aki járni is csak járókerettel tud, és az ételt minimum infúzió formájában adagolják be neki.

  Az én esetemben viszont ez a kép egy „cseppet” változik. Hogy miért is?

  Mert a százöt csak a leélt éveim számát teszi ki és nem egyenesen arányos a testi fejlődésemmel.

  Lényeg a lényeg: az átlag számára én egy huszonöt éves, zöldszemű, 167 cm magas csajnak nézek ki, aki folyton váltogatja a hajszínét és hosszát.

  Oké, akkor az első döbbenet után folytatnám is (de azt megígérhetem, hogy lesz még egy-kettő, tehát ne nagyon dobjunk hátast a következő olyan hírnél, ami teljesen ellentmond a józanész minden szabályának).

  Az életemről most nem szeretnék szót ejteni, mert az később úgyis terítéken lesz még.

  Beszéljünk inkább arról, hogy mi is vagyok tulajdonképpen. Mert ugye egy épeszű ember ennyi információból már leszűrte, hogy nem nagyon vagyok ember. Jó, egyáltalán nem vagyok ember. De mentségemre szolgáljon, hogy úgy nézek ki, mint egy ember.

  Akkor most mi az igazság? - kérdezné az éles szemű megfigyelő.

  Nos, a megoldás a már említett delehan szó mögött rejlik.

  A fajom – mert, hogy külön faj vagyunk – évezredek óta segíti elő a két ellentétes hatalom egyensúlyát, ergo a Halál munkáját.

  Ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy harmadik erőt, amely se nem rossz, se nem jó.

  A Halál bal kezének vagy egyensúlyfenntartóknak is hívnak bennünket. De mi jobb szeretjük a delehan kifejezést.

  Ugyanúgy, mint a többi fajtársam, én is emberként láttam meg a napvilágot. És kétszer kellett meghalnom ahhoz, hogy újra élhessek.

  De ne szaladjunk ennyire előre, mert ígérem, hogy minden ki fog derülni szép lassan.

  Kezdjük a történetet 2017. október 26-án, amikor is minden a feje tetejére állt egy bizonyos látogató miatt…

Tíz év, tizennyolc film és harmincöt egyéb alkotás. Ez kellett a Marvelnek ahhoz, hogy felépítse a világ talán legnagyobb univerzumát, ami április 26-án teljesedett ki a harmadik Bosszúállók film, a Végtelen háború bemutatásával. Minden Marvel fanatikus úgy várta ezt a filmet, mint valami megváltót, minden egyes film egyre közelebb és közelebb húzott bennünket a végkifejlethez. Ennyi idő alatt megszerettük a karaktereket, beléptünk az ő világukba, megismerkedtünk személyes történetükkel és drámáikkal is. És most, miután láttam a filmet, egyetlen egy érzés kavarog bennem: teljes és totális üresség.

Innentől kezdve a cikk spoilereket tartalmaz, aki még nem látta a filmet, az ne olvasson tovább!A trailer szerintem jól összefoglalja, mi lesz a film központi cselekménye, de pár mondatban zanzásítva: Thanos, akivel eddig csak a stáblista utáni jelenetekben találkozhattunk, úgy dönt, hogy ideje a kezébe venni az irányítást és a Végtelen kövek összegyűjtésébe kezd. Ezek azok a kövek, amiket ha valaki együtt birtokol (összesen hat darab van belőlük), akkor tulajdonképpen az univerzum legnagyobb hatalmára tehet szert. Thanost csak egy cél vezérli: elpusztítani a világmindenség lakosságának a felét, így teremtve egyensúlyt, békét és harmóniát.

A Marvelt sokszor vádolták már azzal, hogy nem tud hangsúlyos főgonoszokat szembeállítani a szuperhőseivel. Ha jobban belegondolunk, ez valamennyire helytálló is, hiszen eddig az egyéni filmekben minden hős egy ellene személyes bosszúhadjáratot folytató gonosszal került szembe. (Thor és Loki, Amerika kapitány és  a Tél Katonája, Vasember és Ultron, hogy csak néhányat említsek.) Most viszont a filmstúdió az asztalra csapott és azt mondta: főgonosz kell nektek? Tessék, itt van Thanos, kezdjetek vele, amit szeretnétek!

És ezzel az asztalra csapással minket is arcon csaptak, de rendesen. Mert erre nem számítottunk, vagyis én semmiképp sem. Thanos személyében ugyanis egy olyan gonoszt szállított le nekünk a Marvel, aki isten létére nagyon is emberi. Tekintve, hogy csak két egy-egy perces jelenet erejéig találkozhattunk vele, várható volt, hogy most sokat fog szerepelni, a film több, mint felét ő viszi el. Ezek a jelenetek azonban nagyon súlyosak, Thanosnak pedig van lehetősége elmondani, mit miért cselekszik, mi vezérli. Aztán jön a felsimerés részünkről: basszus, hiszen mi szimpatizálunk ezzel a főgonosszal! Van racionalitás abban, amit mond, ami a célja, csak lehet, hogy a megvalósítás éppen nem jó. Thanos tisztában van azzal, hogy amit tenni készül, az rossz, de az emberiségért akar így cselekedni és magára vállalja ennek a pusztításnak a terhét. Nem feltétlenül önös érdekek vezérlik, de hajlandó bármit feláldozni a kövekért cserébe. Ennek a leginkább megrázó példája az, ahogyan a Lélek követ megszerzi és feláldozza a saját lányát érte. Amit pedig az arcán látunk abban a pillanatban, amikor letaszítja Gamorát a mélybe, egyáltalán nem illik egy gonoszhoz. A mély fájdalom és gyász tükröződik a szemében, már amennyire ez lehetséges egy CGI-jal felépített karakter esetében. Innentől kezdve pedig a film egy morális vívódás volt számomra.Amennyire vártam ezt a filmet, annyira rettegtem is tőle. Tudjuk nagyon jól, mi történik akkor, ha sok neves színészt pakolnak egy filmbe: valakik kevesebbet fognak szerepelni, tölteléknek fogjuk érezni őket, valakik pedig a hátukon viszik el a mozit. A Russo fivérek azonban már az Amerika kapitány: Polgárháború kapcsán bebizonyították: ők biza nem jönnek zavarba attól, ha tizenkét szuperhőst kell egymásnak ereszteniük egy filmben. Itt azonban picit nagyobb falattal kellett megbirkózniuk: a tíz év alatt felvonultatott összes szuperhőst kellett több, mint két órányi filmbe besűríteniük úgy, hogy senki ne szoruljon háttérbe. Durva becslések alapján ez negyven (ismétlem NEGYVEN!) körüli főt tesz ki. Várható volt, hogy ugyanúgy, mint a Polgárháborúban, itt is csapatbontással fognak dolgozni. Na de milyen csapatbontással! Összepakolták Vasembert Doctor Strange-dzsel, Star-Lorddal és Pókemberrel, Thort Mordállyal és Groottal, Fekete Özvegyet a Tél Katonájával, Amerika kapitánnyal és a Fekete Párduccal... A teljesség igénye nélkül. És basszus, működnek, de még hogy! Órákig elnéztem volna, ahogyan Tony és Strange egóharcot vív vagy Thor poénkodik nyu... Akarom mondani Mordállyal.

Az egész filmet körbelengi valami feszült várakozás, minden pillanatban történik valami a vásznon. Néha annyira gyorsan és váratlanul zajlanak az események, hogy nincs időnk felocsúdni sem, csak percekkel később esik le, mi is zajlott a szemünk előtt. Ez volt annál a jelenetnél is, amikor Thanos megöli Lokit. Csak a jelenet végén döbbentem rá, hogy úristen, az egyik kedvenc szereplőmet most nyírták ki és akkor kezdett el folyni a könnyem. Na jó, erre talán rásegített az is, hogy a cselvetés istenéről van szó, aki annyiszor halt már meg vagy tűnt el, hogy az agyam nem volt képes elfogadni ott és akkor, hogy igen, ez most tényleg a vég. 

Nem meglepő, hogy iszonyat nagy titoktartás övezte a filmet, a színészek sem látták a premier előtt a teljes anyagot. Sőt, mint utólag kiderült, sokszor dolgozott a stáb olyan forgatókönyvekkel, amik tele voltak szórva kamujelenetekkel és addig nem hagyhatták el a forgatás helyszínét, amíg le nem adták a forgatókönyvet, amit aznap kaptak meg. A stúdió célja ezzel az volt, hogy megakadályozza a szivárogtatásokat. Azt viszont tudtuk, hogy ebben a filmben sajnos búcsút kell vennünk pár, számunkra kedves szuperhőstől is. De ami a végén történt, azzal a Marvel feltette az i-re a pontot és megalkotta az eddigi filmjei közül a legjobbat.Ha őszinte akarok lenni, akkor ezt kell írnom: ha egyedül lettem volna a moziban, akkor az utolsó negyed órában taknyom-nyálam összefolyt volna a sírástól és a székem alatt ringatóztam volna saját magamat átölelve. Pedig nem vagyok egy érzékeny lelkületű nő, az ismerőseim néha azt is megkérdőjelezik, hogy van-e egyáltalán lelkem. Így azonban maradt a csendes könnyezés és szipogás és az érzés, hogy valamit kitéptek belőlem. Ennél szebb és érzelmesebb jelenetet még nem sikerült a Marvelnek szállítania (talán a Thor: Sötét Világban Freya temetése keltett bennem hasonló érzéseket, de az meg sem közelítette a mostani állapotomat), elvitték a filmet addig a pontig, ahol egyet lépnek még és már a geiltengerben úszunk, de időben behúzták a kéziféket, így megadták a mélabús katarzist, hogy aztán ott maradjon bennem a fent már említett tátongó üresség. Ezzel a lépéssel pedig bebizonyították, hogy a hősök is ugyanúgy elbuknak, nem mindig a jó nyeri a csatákat. A csatákat nem, de a háború még előttünk áll, és számíthatunk itt még nagy csavarokra az egy év múlva érkező negyedik Bosszúállókban (egyszerre forgatták a harmadik és a negyedik részt, ezért kell CSAK ennyit várnunk rá), ebben biztos vagyok.

Összegezve: egy elejétől a végéig korrekt filmet kaptunk sok-sok pofán csapással, feszültséggel és izgalommal, de erősen érződik a filmen, hogy folyt. köv. Ha nem bírnánk ki egy évig, akkor álljon itt ez az útmutató az eddig elkészült 53 alkotással fogyasztási sorrendjükben:

http://filmsomnia.hu/marvel-maratont-tartanal-ime-teljes-idovonal-hogy-biztosan-helyes-sorrendben-nezd-studio-filmjeit-es-sorozatait/

Jó szórakozást hozzájuk és kitartást a következő egy évre a Marvel-fanatikus társaimnak!

Akinek esetleg kell, annak itt a trailer: ITT!

*Az idézet Cecelia Aherntől származik.

Helló kedves idetévedő olvasó!

Illene valami frappáns első bejegyzést kanyarítanom ide, de ebben mindig rossz voltam, szóval nem nagyon erőltetném. A blog céljáról már a bemutatkozásban olvasni lehetett, így ezzel nem is húznám az időt. Helyette viszont pár mondatban elmesélném, miért ragadtam tollat, vagyis jelen esetben klaviatúrát és miért írok.

Nem, semmilyen közlési kényszerben nem szenvedek - tudtommal -, szóval ez nem rögeszme nálam. Egyszerűen csak rájöttem arra, hogy írásban jobban ki tudom magam fejezni, mint szóban és ha már szeretek írni, akkor miért ne tegyem meg? 

Az írás iránti szenvedélyem már gyerekkoromban megmutatkozott, amikor általános iskolában sorra írtam a novellákat mindenféle pályázatokra - nem felvágás, de nyertem is párszor. Aztán jött a gimi, ahol fanficeket és saját fantasykat kezdtem el firkálgatni, majd a fősuli és egy könyvkritikusi/lektori/főszerkesztői állás. Mondhatni nem tudtam kinőni az írást, inkább elkezdtem "magasabb szinten" foglalkozni vele.

Az egyetem után jött egy csendesebb időszak és most itt tartunk. Hogy mi lesz belőle?

Még magam sem tudom, de remélem, hogy velem tartasz!