Tíz év, tizennyolc film és harmincöt egyéb alkotás. Ez kellett a Marvelnek ahhoz, hogy felépítse a világ talán legnagyobb univerzumát, ami április 26-án teljesedett ki a harmadik Bosszúállók film, a Végtelen háború bemutatásával. Minden Marvel fanatikus úgy várta ezt a filmet, mint valami megváltót, minden egyes film egyre közelebb és közelebb húzott bennünket a végkifejlethez. Ennyi idő alatt megszerettük a karaktereket, beléptünk az ő világukba, megismerkedtünk személyes történetükkel és drámáikkal is. És most, miután láttam a filmet, egyetlen egy érzés kavarog bennem: teljes és totális üresség.

Innentől kezdve a cikk spoilereket tartalmaz, aki még nem látta a filmet, az ne olvasson tovább!A trailer szerintem jól összefoglalja, mi lesz a film központi cselekménye, de pár mondatban zanzásítva: Thanos, akivel eddig csak a stáblista utáni jelenetekben találkozhattunk, úgy dönt, hogy ideje a kezébe venni az irányítást és a Végtelen kövek összegyűjtésébe kezd. Ezek azok a kövek, amiket ha valaki együtt birtokol (összesen hat darab van belőlük), akkor tulajdonképpen az univerzum legnagyobb hatalmára tehet szert. Thanost csak egy cél vezérli: elpusztítani a világmindenség lakosságának a felét, így teremtve egyensúlyt, békét és harmóniát.

A Marvelt sokszor vádolták már azzal, hogy nem tud hangsúlyos főgonoszokat szembeállítani a szuperhőseivel. Ha jobban belegondolunk, ez valamennyire helytálló is, hiszen eddig az egyéni filmekben minden hős egy ellene személyes bosszúhadjáratot folytató gonosszal került szembe. (Thor és Loki, Amerika kapitány és  a Tél Katonája, Vasember és Ultron, hogy csak néhányat említsek.) Most viszont a filmstúdió az asztalra csapott és azt mondta: főgonosz kell nektek? Tessék, itt van Thanos, kezdjetek vele, amit szeretnétek!

És ezzel az asztalra csapással minket is arcon csaptak, de rendesen. Mert erre nem számítottunk, vagyis én semmiképp sem. Thanos személyében ugyanis egy olyan gonoszt szállított le nekünk a Marvel, aki isten létére nagyon is emberi. Tekintve, hogy csak két egy-egy perces jelenet erejéig találkozhattunk vele, várható volt, hogy most sokat fog szerepelni, a film több, mint felét ő viszi el. Ezek a jelenetek azonban nagyon súlyosak, Thanosnak pedig van lehetősége elmondani, mit miért cselekszik, mi vezérli. Aztán jön a felsimerés részünkről: basszus, hiszen mi szimpatizálunk ezzel a főgonosszal! Van racionalitás abban, amit mond, ami a célja, csak lehet, hogy a megvalósítás éppen nem jó. Thanos tisztában van azzal, hogy amit tenni készül, az rossz, de az emberiségért akar így cselekedni és magára vállalja ennek a pusztításnak a terhét. Nem feltétlenül önös érdekek vezérlik, de hajlandó bármit feláldozni a kövekért cserébe. Ennek a leginkább megrázó példája az, ahogyan a Lélek követ megszerzi és feláldozza a saját lányát érte. Amit pedig az arcán látunk abban a pillanatban, amikor letaszítja Gamorát a mélybe, egyáltalán nem illik egy gonoszhoz. A mély fájdalom és gyász tükröződik a szemében, már amennyire ez lehetséges egy CGI-jal felépített karakter esetében. Innentől kezdve pedig a film egy morális vívódás volt számomra.Amennyire vártam ezt a filmet, annyira rettegtem is tőle. Tudjuk nagyon jól, mi történik akkor, ha sok neves színészt pakolnak egy filmbe: valakik kevesebbet fognak szerepelni, tölteléknek fogjuk érezni őket, valakik pedig a hátukon viszik el a mozit. A Russo fivérek azonban már az Amerika kapitány: Polgárháború kapcsán bebizonyították: ők biza nem jönnek zavarba attól, ha tizenkét szuperhőst kell egymásnak ereszteniük egy filmben. Itt azonban picit nagyobb falattal kellett megbirkózniuk: a tíz év alatt felvonultatott összes szuperhőst kellett több, mint két órányi filmbe besűríteniük úgy, hogy senki ne szoruljon háttérbe. Durva becslések alapján ez negyven (ismétlem NEGYVEN!) körüli főt tesz ki. Várható volt, hogy ugyanúgy, mint a Polgárháborúban, itt is csapatbontással fognak dolgozni. Na de milyen csapatbontással! Összepakolták Vasembert Doctor Strange-dzsel, Star-Lorddal és Pókemberrel, Thort Mordállyal és Groottal, Fekete Özvegyet a Tél Katonájával, Amerika kapitánnyal és a Fekete Párduccal... A teljesség igénye nélkül. És basszus, működnek, de még hogy! Órákig elnéztem volna, ahogyan Tony és Strange egóharcot vív vagy Thor poénkodik nyu... Akarom mondani Mordállyal.

Az egész filmet körbelengi valami feszült várakozás, minden pillanatban történik valami a vásznon. Néha annyira gyorsan és váratlanul zajlanak az események, hogy nincs időnk felocsúdni sem, csak percekkel később esik le, mi is zajlott a szemünk előtt. Ez volt annál a jelenetnél is, amikor Thanos megöli Lokit. Csak a jelenet végén döbbentem rá, hogy úristen, az egyik kedvenc szereplőmet most nyírták ki és akkor kezdett el folyni a könnyem. Na jó, erre talán rásegített az is, hogy a cselvetés istenéről van szó, aki annyiszor halt már meg vagy tűnt el, hogy az agyam nem volt képes elfogadni ott és akkor, hogy igen, ez most tényleg a vég. 

Nem meglepő, hogy iszonyat nagy titoktartás övezte a filmet, a színészek sem látták a premier előtt a teljes anyagot. Sőt, mint utólag kiderült, sokszor dolgozott a stáb olyan forgatókönyvekkel, amik tele voltak szórva kamujelenetekkel és addig nem hagyhatták el a forgatás helyszínét, amíg le nem adták a forgatókönyvet, amit aznap kaptak meg. A stúdió célja ezzel az volt, hogy megakadályozza a szivárogtatásokat. Azt viszont tudtuk, hogy ebben a filmben sajnos búcsút kell vennünk pár, számunkra kedves szuperhőstől is. De ami a végén történt, azzal a Marvel feltette az i-re a pontot és megalkotta az eddigi filmjei közül a legjobbat.Ha őszinte akarok lenni, akkor ezt kell írnom: ha egyedül lettem volna a moziban, akkor az utolsó negyed órában taknyom-nyálam összefolyt volna a sírástól és a székem alatt ringatóztam volna saját magamat átölelve. Pedig nem vagyok egy érzékeny lelkületű nő, az ismerőseim néha azt is megkérdőjelezik, hogy van-e egyáltalán lelkem. Így azonban maradt a csendes könnyezés és szipogás és az érzés, hogy valamit kitéptek belőlem. Ennél szebb és érzelmesebb jelenetet még nem sikerült a Marvelnek szállítania (talán a Thor: Sötét Világban Freya temetése keltett bennem hasonló érzéseket, de az meg sem közelítette a mostani állapotomat), elvitték a filmet addig a pontig, ahol egyet lépnek még és már a geiltengerben úszunk, de időben behúzták a kéziféket, így megadták a mélabús katarzist, hogy aztán ott maradjon bennem a fent már említett tátongó üresség. Ezzel a lépéssel pedig bebizonyították, hogy a hősök is ugyanúgy elbuknak, nem mindig a jó nyeri a csatákat. A csatákat nem, de a háború még előttünk áll, és számíthatunk itt még nagy csavarokra az egy év múlva érkező negyedik Bosszúállókban (egyszerre forgatták a harmadik és a negyedik részt, ezért kell CSAK ennyit várnunk rá), ebben biztos vagyok.

Összegezve: egy elejétől a végéig korrekt filmet kaptunk sok-sok pofán csapással, feszültséggel és izgalommal, de erősen érződik a filmen, hogy folyt. köv. Ha nem bírnánk ki egy évig, akkor álljon itt ez az útmutató az eddig elkészült 53 alkotással fogyasztási sorrendjükben:

http://filmsomnia.hu/marvel-maratont-tartanal-ime-teljes-idovonal-hogy-biztosan-helyes-sorrendben-nezd-studio-filmjeit-es-sorozatait/

Jó szórakozást hozzájuk és kitartást a következő egy évre a Marvel-fanatikus társaimnak!

Akinek esetleg kell, annak itt a trailer: ITT!

*Az idézet Cecelia Aherntől származik.