„ A szabadság oly ritkán kél,

S egyet csak akkor dobban,

Mikor egy élet véget ér,

Hogy mutassa, még ott van.”

/Thomas Moore/

A jéghideg tőr a torkomnak feszült, miközben jobb keze – mely forró volt és nedves – görcsösen szorította a kés alatti nyakrészt. Arcát nem láthattam, hiszen mögöttem állt, de tarkómon éreztem meleg leheletét. Gyorsan vette a levegőt és a tőrt szorító keze néha megremegett. Egy ilyen alkalommal erősebben nyomta az éles tárgyat a nyakamnak, és éreztem, ahogy a rajta ejtett sebből szivárogni kezd a vér.

A sötét teremben rajtunk kívül senki más nem volt, és egy lélek sem járt már ilyenkor a hotel földszintjén. Semmi reményem, hogy valaki besétál ide és észrevesz. Legfeljebb holnap dél körül jön majd a takarítószemélyzet, hogy rendet tegyen, és akkor fogják megtalálni a már kihűlt testemet.

Hiába próbáltam meg kiszabadulni szorításából, tudtam az első próbálkozásom után, hogy lehetetlen. Éberebb volt, mint azt elvártam volna egy ilyen lénytől és erősebb, mint hittem.

Tudtam, hogy pillanatokon belül meghalok, de nem féltem…

…csak feszülten vártam, hogy gyönyörű gyilkosom meghúzza a tőrt, és mindennek vége legyen.

Egyáltalán nem félt. Hallottam a szívverését és a lélegzetvételét is: lassú volt, monoton, egyhangú és nyugodt. Ezen meglepődtem és elgondolkoztam: miért? A legtöbb ember kétségbeesetten markolta a kezemet, mikor a skilmert a nyakukhoz szorítottam, de ő még csak meg sem remegett. Miért nem fél? Talán tudja, hogy ez a sorsa, ez rendeltetett neki?

Kezei ernyedten lógtak az oldala mellett, fejét viszont büszkén felszegte.

Annyiszor tettem már meg, hogy szinte rutinból gyilkoltam. Egyetlen jól irányított vágás és nem szenved tovább.

Most viszont görcsösen szorítottam remegő bal kezemben a tőrt és másik kezemmel jéghidegnek éreztem a bőrét…

…és vártam. Vártam, hátha nem őt kell megölnöm! Vártam, hátha valaki bejön és meghiúsítja a tervemet! Vártam, hogy felébredek és kiderül: mindez csak egy rossz álom!

Haboztam, mert tudtam, hogy mit kell tennem, a kezem mégsem cselekedett.

És akkor elkövettem a legnagyobb hibát…

„Minden változásban, még a legvágyottabban is melankólia rejlik.

Mivel amit magunk mögött hagyunk, a lényünk egy része.

Meg kell halnunk egy életünkben ahhoz, hogy beléphessünk egy újba.”

 /Anatole France/

A világban két erő munkálkodik. Jó és rossz. Démonok és angyalok. Isten és Ördög. Vagy hívd, aminek akarod…

  A két hatalom minden egyes pillanatban egyensúlyban van.

  Ez a rend szinte évezredek óta fennáll és a közeljövőben sem fog megváltozni.

  Nincs ez másként a Földön sem.

  Az emberek megszületnek, élik az életüket, majd meghalnak. Életüknek megfelelően a kiérdemelt helyre jutnak.

  Ez az élet természetes körforgása. Vagy valami ilyesmi…

  De mi van akkor, ha ez a rend felborul? Ha a Halál nem pontosan dolgozik, és hiba csúszik a számításba? Ha az egyensúly megbillen az egyik vagy akár a másik erő javára?

  A laikusok most biztosan olyan szavakkal dobálóznak, hogy világvége, az emberiség pusztulása és ehhez hasonlók.

  Én pedig azt mondom: delehanok.

  A nevem Kathleen. Kathleen Abigail Dylan Von Wylett. A napsütötte Los Angelesben születtem 1912-ben.

  Gyors fejszámolás után az életkoromra vonatkozó szám százötöt fog mutatni. Tehát az első gondolata az embernek ilyenkor egy összeaszott, fogatlan, ősz hajú öreg nénike, aki járni is csak járókerettel tud, és az ételt minimum infúzió formájában adagolják be neki.

  Az én esetemben viszont ez a kép egy „cseppet” változik. Hogy miért is?

  Mert a százöt csak a leélt éveim számát teszi ki és nem egyenesen arányos a testi fejlődésemmel.

  Lényeg a lényeg: az átlag számára én egy huszonöt éves, zöldszemű, 167 cm magas csajnak nézek ki, aki folyton váltogatja a hajszínét és hosszát.

  Oké, akkor az első döbbenet után folytatnám is (de azt megígérhetem, hogy lesz még egy-kettő, tehát ne nagyon dobjunk hátast a következő olyan hírnél, ami teljesen ellentmond a józanész minden szabályának).

  Az életemről most nem szeretnék szót ejteni, mert az később úgyis terítéken lesz még.

  Beszéljünk inkább arról, hogy mi is vagyok tulajdonképpen. Mert ugye egy épeszű ember ennyi információból már leszűrte, hogy nem nagyon vagyok ember. Jó, egyáltalán nem vagyok ember. De mentségemre szolgáljon, hogy úgy nézek ki, mint egy ember.

  Akkor most mi az igazság? - kérdezné az éles szemű megfigyelő.

  Nos, a megoldás a már említett delehan szó mögött rejlik.

  A fajom – mert, hogy külön faj vagyunk – évezredek óta segíti elő a két ellentétes hatalom egyensúlyát, ergo a Halál munkáját.

  Ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy harmadik erőt, amely se nem rossz, se nem jó.

  A Halál bal kezének vagy egyensúlyfenntartóknak is hívnak bennünket. De mi jobb szeretjük a delehan kifejezést.

  Ugyanúgy, mint a többi fajtársam, én is emberként láttam meg a napvilágot. És kétszer kellett meghalnom ahhoz, hogy újra élhessek.

  De ne szaladjunk ennyire előre, mert ígérem, hogy minden ki fog derülni szép lassan.

  Kezdjük a történetet 2017. október 26-án, amikor is minden a feje tetejére állt egy bizonyos látogató miatt…